A kis Fény és az éjszaka hullámai
Egyszer volt, hol nem volt, egy kicsi, félénk fény az erdő szélén, mikor minden csöndben több volt a suttogás, mint a madárcsiripelés. A neve Fényecske volt, és úgy gondolta, hogy sosem találja meg a maga helyét a sötétben.
Egy éjjel, mikor a Hold csak egy félmosoly volt az égen, Fényecske úgy döntött, hogy követi a csillagok finom vonalait. Megkért egy törékeny szellőt, hogy vigye magával, és elindult az erdő mélye felé. Útközben találkozott egy fáradt boglyával, aki elvesztette a neki járó írását: a baglyoknak ki kell látnunk az éjszakába, de a könyv, amit olvasni szeretett, eltűnt.
„Segíthetek?” susogta Fényecske. A bagoly bólintott, és a fény utat mutatott a nyitott levegő felé. Hamarosan ráleltek egy kis patakra, amely a holdfényben ezüstösen csillogott. A patak ígéreteket írt a víz felületére:
“Nincs sötétség, amely ne találna fényt, ha egymásra találunk.”
Fényecske tovább ment, és minden lakó, akivel találkozott, egy kis fénnyel gazdagodott tőle: a mókus, aki a mogyorókat a fák közé rejtette; a róka, aki végre megérthette, hogy a hallgatás is beszéd; a béka, aki a tavon átívelő hidat színesítette a hangjával. Mindenki kapott egy apró darabot a fényből, és mindannyian úgy érezték, hogy a sötétség nem veszélyes—csak az elhagyott sötétség az, amitől félnünk kell
Végül a hold felé repült a Fényecske, és a csillagokkal megosztja a tapasztalatait. A csillagok ragyogása megerősödött, mert ráébredtek: a legkisebb fény is képes egy egész éjszakát fényessé tenni, ha megosztjuk.
És a mese végén ezt tanulták meg mind: a szeretet olyan, mint a fény, amely mindig talál utat a sötétségben — csak add tovább, és a világ egyre világosabb lesz